Az örmények történelme

Az örmények őshazája a Kaukázustól délre, a Ván-Szeván-Urmia tavak háromszöge által közrefogott területen, az Örmény-fennsíkon volt. Az örménység a fennsík őshonos lakóiból, továbbá a bevándorló indoeurópai törzsekből kovácsolódott etnikai, nyelvi és kulturális szempontból egységes egésszé. Ez a néppé válási folyamat, az örmények etnogenezise a Kr. e. XI-VI. századok folyamán ment végbe. Az egységesülés katalizátora a fennsík első szervezett államalakulata, az urartui birodalom volt. A néppé válás folyamatának első bizonyítéka a Kr.e.520-ból származó perzsanyelvű behisztuni felirat, mely a területet Armina-országként említi.

Az örmények külső armen és belső haj neve egy-egy ősi, az etnogenezis szempontjából legjelentősebb protoörmény törzsszövetség nevét őrzi. Az örmények országukat Hajasztannak, magukat hajnak nevezik. Az örmény nyelv az indoeurópai nyelvcsalád tagja, közvetlen nyelvi rokona akárcsak a görögnek nincsen.  Nyelve gazdag változatos mássalhangzókban; 36 fonémájából mindössze öt a magánhangzó (a, e, i, o u). Saját ábécéjét Meszrop Mastoc szerzetes alkotta meg Kr.u.404-405-ben. Az ábécé megalkotása hatalmas és gazdag irodalom felvirágzását tette lehetővé. Bár a nyelv az azóta eltelt 1600 év alatt nyelvtanában, szókincsében sokat változott, az ábécét változatlan formában máig használják. Ez teremtette és teremti meg a politikai széttagoltságban élő örmények kulturális egységét nemcsak az elmúlt századokban, de a jelenben is. Az első örmény királyságot a Jervandidák alapították a Kr.e. IV. században. Az Artaseszidák ( Kr.e.II-Kr.u.I.sz. ) uralkodása idején nemcsak egyesítették az örmény királyságokat, de II.Tigrán király ( Kr.e.95-55 ) igazi birodalommá növelte az örmény területet: határait három – a Kaszpi, a Fekete és a Földközi – tenger mosta.

A IV. századelején, III. Trdat király 301-ben, a világon elsőként tette államvallássá Örményországban a kereszténységet. Nemcsak a szaszanida Perzsia, de a keresztény Bizánc is magáénak szerette volna tudni Arménia területét, így a kettős védekezésben az ország katonai ereje lassanként felmorzsolódott, s politikai önállósága is megszűnt az utolsó Arsakida király haláIával (428).

Ennek ellenére több más ókori néphez hasonlóan mégsem tűnt el a történelem süllyesztőjében, s nem olvadt fel a környező népek etnikai-vallási olvasztótégelyében sem. Nyelvét, kultúráját, nemzeti identitástudatát máig meg tudta őrizni, még az anyaországon kívüli diaszpóra-létben is. A fennmaradás záloga két sorsdöntő eseményhez: a kereszténység felvételéhez és az örmény írásbeliség megalkotásához kapcsolható. Az autokefal örmény egyház, melynek feje napjainkig a mindenkori minden örmények katolikosza, az örmény államiság megszűnése után átvette az állam bizonyos funkcióit: vezetői az örménység hivatalos képviselői voltak a XX. századig.

Az örmény írásbeliség, az ábécé pedig korokon és földrajzi távolságokon átívelő kapcsolatot biztosít napjainkban is a világon diaszpórában élő örmények számára. Az örmények mai lélekszáma 10-12 millióra tehető. Ebből mintegy 3.5 millióan élnek az anyaországban, az 1991 óta független Örmény Köztársaságban. A fennmaradó örménység a világon szétszórva, Amerikától Ausztráliáig diaszpórában él.

Örményország viharos történelme során a meg-megújuló inváziók és üldözések miatt a védtelen lakosság csoportosan hagyta el az anyaországot. Így alakult ki az örmény diaszpóra, a szpjurk. Az első kolóniák a középkorban, a szeldzsuk, tatár és oszmán-török pusztítások után jöttek létre az Arméniához földrajzilag közel eső területeken: a Közel-Keleten, a Földközi-tenger partvidékén és Afrika északi részén. A XVII-XVIII. században már Közép- és Nyugat-Európa országaiban is kialakulnak a napjainkban is létező kolóniák. Európában legjelentősebb a franciaországi, de Olaszországban, Hollandiában, Ausztriában is szép számmal

élnek örmények. Az Amerikai Egyesült Államok területén főleg a törökországi örmény népirtás után, 1915-20 között növekedett meg erősen az örmények lélekszáma. A keleti parton Detroit-Boston-Providence, a nyugati parton Kaliforniában, Los Angeles-Fresno környékén tömörült az örmény bevándorló lakosság.

Keleten Szíria és Irán, Egyiptom és Libanon, illetve India területén vannak jelentősebb örmény központok.

A magyarországi örmény jelenlét a középkortól dokumentálható.

A Kézai és a Túroczy féle krónikák pedig arról számoltak be, hogy az örmények részt vettek a magyar honfoglalásban, s közülük sokan letelepedtek az akkori ország területén.

1243-as oklevelek tesznek említést arról, hogy az úgynevezett Örményfalu – Terra Arménium – létezett, és ezt megerősíti IV. Béla királyunk kiváltságlevele is, amely arról rendelkezik: a tatárjárás után váljon lehetővé az örmények visszatelepítése. 

Az örmények elszórt jelenlétére egyes krónikák adatai, továbbá a helynevek (Örményes, Örménykút) utalnak.

Nagyobb betelepülésre a XVII. század második felében került sor. A hagyomány szerint a Bagratida-királyság fővárosából, Aniból menekültek az erdélyi örmények ősei. A várost a szeldzsuk betörés ( 1064 ), a mongol invázió      ( 1236 ), majd egy földrengéssorozat ( 1319 ) néptelenítette el teljesen. A városlakók papjaikkal, anyagi-szellemi értékeikkel előbb a Kaukázusban, majd a Krímben, azután a tatár támadások elől Moldvában kerestek menedéket. 

Nagyobb számban 1672-ben érkeztek örmények Magyarország területére.

Apaffy Mihály erdélyi fejedelem hívására főként Moldovából érkeztek. Sokan talán nem tudják, hogy az első magyar armenológus, azaz az örménység történelmét kutató tudós férfiú nem más volt, mint Mikes Kelemen. Ő az, aki száműzetésében, Rodostóból írt leveleiben hosszan beszámol az örmény szokásokról. Környezetében sok menekült örmény élt, akik erősen őrizték identitásukat és meghatározó részei voltak az akkori társadalomnak. Az 1848-as szabadságharc idején a tábornokok és a közkatonák között is nevezetes örmény családok fiai harcoltak a szabadságért. Kossuth Lajos, aki törökországi emigrációja során megismerkedett az örménységgel, nem egy írásában jelezte, hogy milyen erős az örmények szabadságvágya. Makk ezredeshez intézett levelében, 1851. augusztus 18-án Kutahiából írta: „az örmények részére egyenlő jog, egyenlő oltalom, és egyenlő szabadság” kell.

Apafi Mihály kezdeményezésére Csíkszépvízen, Gyergyószentmiklóson, Görgényszentimrén, Felfalun, Petelén, Ebesfalván (Erzsébetvároson) telepedtek le. Ezeken a településeken volt már örmény lakosság, s a városok fekvése kereskedelmi szempontból is kedvező volt. A tőkeerős, leggazdagabb családok Besztercére költöztek, ahonnan azonban a szász iparosok féltékenysége miatt távozniuk kellett. Ezért költöztek át Szamosújvárra (1700). A betelepedés évének hagyományosan l672-t számítjuk. Társadalmi helyzetüket tekintve a betelepedett örmények főleg iparosok és kereskedők voltak, a bőrfeldolgozásban utolérhetetlenek, a marhakereskedelemben elsők. A kolónia belső életét az 1689-ben megalakult Örmény Kompánia, majd l757-től kezdve a Százak tanácsa irányította. Mint polgári réteg illeszkedtek be az akkori Erdély polgárságot nélkülöző csonka társadalmába.

1740 és 1763 között 41 örmény család kapott nemességet. A nemesített örmény családok beolvadtak a magyar nemességbe, házastársuk nem volt örmény származású, s birtokaik is távol estek az erdélyi örmény városoktól. Ebben a folyamatban a kolónia legtőkeerősebb tagjait vesztette el.

A XIX. századig az örmény – és nemcsak örmény – városok homogenitását a kiváltságok, a városi autonómia, az önkormányzat és a saját bíróság biztosította. Kiváltság volt városi polgárnak lenni Szamosújváron. A betelepülő akkor sem nyerhetett polgárjogot, ha örmény polgárral házasodott össze. A feudális rendszer nemcsak korlátozta a lehetőségeket, de védelmet is nyújtott, az örményeknek elsősorban az asszimiláció ellen. 1848 után, a feudális korlátok feloldásával megszűnt az örmény városok homogenitása is. A jobb piaci lehetőségekért az erdélyi örmények elköltöztek az örmény többségű városokból. Ez a folyamat az asszimiláció felgyorsulását eredményezte. Az is tény viszont, hogy a külső megjelenésében, nyelvében elmagyarosodott, ősei foglalkozásához, életmódjához látszólagosan hűtlen örmény értelmiség igyekezett megállítani, sőt, visszafordítani a beolvadási folyamatot. Szongott Kristóf és lelkes armenológusok az örmény nemzeti értékek újrafelfedezésével, és ismertetésével próbálták meg ébren tartani a nemzettudatot.  Megindították az Armenia c. lapot /1887-1906/. Több helytörténeti és etnográfiai kiadvánnyal is gazdagították kortársaikat és az utókort.

A polgárosodás, Trianon, és később a második világháború eseményei a Kárpát-medencei örmények körében újabb kirajzásokat eredményeztek. Nagy részük Magyarországra, főleg Budapestre települt át. A világháború után a magyarországi örmények legjelentősebb központja Budapest lett, ahol nemcsak az Erdélyből, Lengyelországból átvándorló, de a nagy örmény népirtás menekültjei is otthonra találtak. 1919-ben az üldözések elől betelepülők megalakították Maszisz nevű egyesületüket, s megjelent első lapjuk, a Nor Dar (Új Század) is.

Fontos küldetésüknek tartották a nyelvük, vallásuk, identitásuk, hagyományaik megőrzését.

I920-ban a Magyarországon élő örmények létrehozták közös szervezeteiket, a Magyarországi Örmények Egyesületét. Hamarosan megindult az egyházközség szervezése is, s 1936-ban megalakult a Világosító Szent Gergely egyházközség. 1952-ben, megszüntették a Magyarországi Örmények Egyesületét, a civil kezdeményezések háttérbe szorultak. 

1945 után meglehetősen erős érdeklődés támadt az örmények iránt. Jelentős írók és költők műveit fordították magyarra – jelesül Rab Zsuzsa és Szalmási Pál – s ez mindenképpen figyelemfelhívó tett volt. 1968-ban rendezték meg az első Örmény Kulturális Napokat, amelynek szervezésében a Magyar-Szovjet Baráti Társaság jeleskedet. Megrendezték Örményországban is a Magyar Napokat. Akadémiai szinten  létrejött a kapcsolat, és az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen megalakult az első örmény tanszék, melyet dr. Schütz Ödön vezetett.

1986-ban alakult meg az ARMÉNIA magyar-örmény baráti kör.

1994-ben új törvények adtak lehetőséget a magyarországi örmények újjá szerveződésének. A nemzetiségi törvény értelmében önkormányzati keretek között, civil szervezetként, ápolhatják kultúrájukat, hagyományaikat, építhetik kapcsolataikat egymással, az anyaországgal, a diaszpórával.